NEMZETKÖZI KERESŐ

 

KUTATÁS.HU

 
A Mars-kutatás legújabb eredményei
 

Az emberiség és a Mars kapcsolata hosszú és sokszínû múltra tekint vissza. Az egykor harcias istenként tisztelt égitestet az emberi képzelet szívesen népesítette be értelmes lényekkel, gyakran rosszindulatú marslakókkal. A vörös bolygó meghódítása egyáltalán nem mai gondolat, de soha nem álltunk ennyire közel a „kis zöld emberkék” otthonának meglátogatásához. Az ezredforduló környékén, amikor szinte mindennapossá vált bolygókutató ûrszondák útnak indítása, a Mars-kutatás célja a bolygó minden eddiginél alaposabb megismerése, a még nyitott kérdések megnyugtató tisztázása a néhány évtizeden belül megvalósíthatónak vélt „emberes” Mars-utazás elõtt.

 

Az elsõ sikeres Mars-szonda az 1976–1977-es Viking-küldetések óta az 1997-ben landolt Nyomkeresõ (Mars Pathfinder–MPF) volt. Három fõ vizsgálódási területe az életnyomok, az éghajlat, illetve a természeti erõforrások kutatása volt. Ezek mellett kiemelt figyelemmel kezelték a víz kérdését. (Az általános információk, továbbá az út és a leszállás részletes leírása lapunk korábbi számában olvasható: Both Elõd: Munkában a Nyomkeresõ, Természet Világa, 1997. szeptember.)

A Nyomkeresõ néhány eredménye

A leszállási terület kiválasztásánál a biztonsági megfontolások (a terület sík jellege) mellett fontos szempont volt, hogy azt láthatóan egy hatalmas áradás alakította ki, valamikor a „marstörténeti” régmúltban. Ezért azt várták, hogy a térségben változatos geológiai környezet található, melyeket a Sojourner rover (Jövevény nevû marsjáró) könnyen felkereshet és így egyszerre, egy helyen remélhetõ több kõzettani kérdés megválaszolása.

A panorámaképek szerint a terület félig lekerekített kavicsokból és kõzetdarabokból álló sivatag. Némelyikükön lamináris áramlás, vagyis folyóvízi lerakódás nyoma látható. (A kövek lekerekítettsége önmagában is folyóvízi szállításra utalhat.) Szintén víz egykori jelenlétére utalhatnak a leszállóhelytõl kb. 1 km-re lévõ Twin Peaks nevû hegy teraszai, ahonnan az üledékanyag egy része származik, valamint a még távolabbi gerincek és árkok formája is. Ám ezek a feltételezések földi analógiákon alapulnak, s még az is elképzelhetõ, hogy ezeket a formákat a szél, a vulkanizmus vagy akár becsapódások is létrehozhatták.

Megállapítható volt, hogy a szél a felszínalakítás domináns szereplõje – legalábbis a leszállóhely környezetében. Erre utalnak a megfigyelt homokdûnék, -fodrok, -sáncok, szélzászlók és a sok kõzetdarabon megfigyelhetõ cm-es rovátkák, gödröcskék is, amiket a szél által szállított homok- és porszemcsék alakíthattak ki. Összevetve ezt a légkör kis sûrûségével, két lehetséges következtetés fogalmazódott meg: 1) hosszú ideje (akár több milliárd éve) csak a szélerózió az egyetlen mûködõ felszínformáló erõ; 2) régebben egészen mások voltak a környezeti viszonyok és a szél, illetve a víz ekkor alakította ki a megfigyelt formákat, azóta viszont jóformán semmi nem változott. A döntés feladata a következõ Mars-szondára hárult.

 

A geológiai vizsgálatok általános tanulsága, hogy a keringõ ûrszondák felvételei alapján is jól meghatározható egyes területek felszínének általános jellege, hiszen az MPF leszállóhelyének esetében is jól egyeztek a korábbi képekbõl nyert megállapítások a tényleges felszíni vizsgálatok eredményeivel.

A Sojourner alfa-proton-röntgen-spektrométerének (APXS) mérései szerint a legtöbb kõzet szilikát-tartalma magasabb, mint az ismert marsi meteoritoké (SNC-meteoritok). Néhányuk összetétele leginkább a földi andezitekhez hasonlít, nem pedig a bazaltokhoz, ahogy azt feltételezték. Ha ezek valóban vulkáni eredetûek, akkor a magma – legalábbis egyes helyeken – differenciálódott, vagyis nehéz elemei lesüllyedtek, könnyû alkotórészei pedig a magmatömeg tetején maradtak.

Ez megkérdõjelezi azt az elképzelést, mely szerint a Marson nem alakult ki a földihez hasonló bonyolultabb típusú vulkáni mechanizmus (amihez a kétfajta, szárazföldi és óceáni litoszféra-lemez megléte szükséges), és ehelyett csak egyszerûbb, forrópontos bazaltvulkanizmust tételezett fel – épp az SNC-meteoritok alapján. (Ez utóbbi a Földön például a Hawaii-szigeteknél ismert, ahol a felszínre jutó magma szinte közvetlenül a földköpenybõl származik.) Ám pusztán ezekbõl az eredményekbõl nem következik egyenesen földi típusú lemeztektonika valamikori mûködése a Marson, hiszen ismerünk olyan viszonylag magas szilikát-tartalmú földi kõzeteket is, melyek képzõdése nem kapcsolódik a lemeztektonikához.

Ha marsi keletkezési mechanizmusa is hasonló, ez is bizonyíték arra, hogy az ottani éghajlat a mainál valamikor nedvesebb és talán melegebb is volt.

A szemcsék színük alapján hasonlítanak egyes erõsen oxidált vulkáni hamu-, valamint bizonyos fémtartalmú ásványi szemcsékhez, röviden igen rozsdásak. Ez szintén könnyen magyarázható az egykori éghajlat maitól való eltérésével. Sokkal könnyebben, mint annak feltételezésével, hogy a légkör ma ismert minimális víztartalma oxidálta el a felszín vastartalmú anyagait hihetetlenül lassan, több milliárd év alatt.

A Sojourner több új módszert nyújtott a felszín mechanikai vizsgálatára: átgurulhatott egy-egy területen („felszántva” a felsõ talajréteget), néhány cm mélyen vizsgálódhatott a talajban, illetve képes volt megkarcolni egyes sziklák felszínét is. Keréknyomaiból úgy tûnt, hogy a legfelsõ felszíni réteg anyaga különösen aprószemcsés, agyagszerû, amely a légkörbõl való lassú kiülepedéssel alakulhat ki.

 

A talajminták összetétele vegyes volt: tartalmaztak port, kõzetlisztet, homokot, apró talajdarabkákat és mm-es kavicsokat is. Sûrûségét 1,2-2 g/cm3-esnek becsülték értéke hasonló a földi talajokéhoz. A minták elemi összetétele nagyon hasonlított a Viking-szondák máshol gyûjtött eredményeire, vagyis a szelek teljesen egyenletesen terítik szét el a felszíni anyagokat.

A Mars-légkör vizsgálata már a leszállás során megkezdõdött: a kevéssel hajnal elõtti landolás közben az ûrszonda folyamatos hõmérséklet- és nyomásprofilt készített, ami természetesen eltért a hasonló Viking-mérésektõl, amelyek késõ délután készültek. Az új eredmények között volt az eddig mért leghidegebb marsi hõmérséklet: alacsonyabb, mint -173o C. A légkör igen ritka, nyomása a felszínen csak a földi érték 0,6-0,7 %-a (6-7 mbar).

A por mennyisége fontos, mert meghatározó szereppel bír a légkör felmelegedése és lehûlése, a szelek kialakulása, sõt tulajdonképpen az egész idõjárás szempontjából. Befolyásolja a felszínre jutó napsugárzás mennyiségét is, ami egy valamikori marsbázis napenergiával való ellátásának alapvetõ tényezõje, valamint a felszerelések porszennyezésének felmérésénél sem elhanyagolható.

Meglepõek voltak azok a kis porviharok (dust devils, tulajdonképpen apró tornádók), melyek gyakran keresztezték a landolási területet, néhány másodperc alatt átsuhanva a leszállóegységen. Szerepük lehet abban, hogy a marsi légkörben mindig van valamennyi por, még a nagyobb porviharok közötti hosszabb idõszakok alatt is.

A részletes és alapos meteorológiai mérések általános haszna, hogy ezeken keresztül jobban megismerhetjük a marsi klíma jellemzõit, és biztosabb idõjárás-elõrejelzéseket készíthetünk a felszín egészére. Ez pedig a késõbbiekben – esetleges állandó bázisok létesítése során – rendkívül fontos lehet.

Az ûrszonda rádiójeleinek Doppler-eltolódását vizsgálva egy „ ingyenes” módszer állt a kutatók rendelkezésére, melynek segítségével nagy pontossággal meghatározhatóak voltak a Mars forgási és keringési adatai, az ûrszonda marsi pozíciója (néhány méteres pontossággal), a marsi nap (sol) hossza, valamint a bolygó tengelyének (pólusainak) iránya is.

Ez utóbbi méréseket összehasonlítva a több mint 20 évvel korábbi Viking-adatokkal, kiszámolható a Mars precessziója: egy teljes periódusa kb. 170 ezer évig tart (ez a Föld esetében kb. 26 ezer év).

Ez az érték összefüggésben áll a bolygó belsõ szerkezetével, sûrûségviszonyaival, aminek alapján a legvalószínûbb egy viszonylag nagy mag, aminek a sugara 1300–2000 km közötti (a bolygósugár 40–60%-a, szemben a 19 %-os földi értékkel). Ez mindenesetre igen érdekes következtetés a marsi globális mágneses tér hiányának ismeretében.

A 83 napos idõszak alatt szerzett eredmények áttekintése után szinte egyértelmû a következtetés: a Nyomkeresõ hatékonyan és jól végezte el a rábízott feladatokat. A technikai kísérletek sikeres végrehajtása mellett tudományos szempontból is értékesnek bizonyult a küldetés.

 

A Mars Global Surveyor küldetése

Lapunkban eddig nem esett szó a Mars-kutatásban új fejezetet nyitó ûrszondáról. Ennek alapvetõ oka, hogy mûszaki gondok miatt csak egyéves késéssel kezdhette meg térképezési feladatait. Szerencsére a szonda mûszerei jelenleg is a legnagyobb rendben mûködnek.

  A küldetés fõ céljai a következõképpen foglalhatók össze. A felszíni alakzatok vizsgálata nagy- és térhatású felbontással (maximum 1,5 méter/pixel), melynek eredményeként a felszínformákat létrehozó geológiai folyamatokra következtethetünk. A felszín anyagi összetételének meghatározása, hõmérsékleti jellemzõinek tanulmányozása a talajon, a kõzeteken és a jégen. A kõzethasadék területeinek vizsgálata, a vulkáni tevékenység alaposabb megismerése. Az atmoszféra globális idõjárási viszonyainak felmérése, vertikális szerkezetének tisztázása. A légkör–felszín kölcsönhatások (például sarki jégsapkák változásai, porviharok, felhõk hatásai a felszínre), valamint a mágneses tér vizsgálata.

  Mindezeken túl átfogó térképezést, geodéziai és gravitációs méréseket végez, továbbá kommunikációs feladatokat lát el a jövõbeli leszálló és keringõ szondák kiszolgálására, valamennyi, a Mars-kutatás nemzetközi programjában érdekelt nemzet számára.

A Mars domborzata és felszínformálása

A lézeres magasságmérõ adatainak segítségével, illetve korábbi adatok felhasználásával a kutatók összeállították a Mars nagy térbeli felbontású domborzati térképét összesen mintegy 27 millió lézeres magasságmérés nyomán (lásd címképünket). A térbeli felbontás 1 fokos, ami az egyenlítõnél 59 km-nek, magasabb szélességeken ennél arányosan kisebb értékeknek felel meg. A függõleges pontosság 13 méter, vannak azonban olyan területek is, ahol ez az érték 2 méter. Vezetõ kutatók szerint ez azt jelenti, hogy a Mars felszínét jobban ismerjük, mint saját bolygónk egyes területeit.

  A marsi domborzat keresztmetszeti képén (a kezdõ hosszúsági kör mentén, pólustól pólusig) a felszín átlagos lejtése 0,36 fok, így a déli pólus környezete kb. 6 km-rel fekszik magasabban az északinál. Ezek a felszíni viszonyok valószínûleg a Mars történetének nagy részében fennálltak, meghatározva a felszíni és a felszín alatti víz mozgásának irányát (amint azt a nagy kanyonok és völgyhálózatok is bizonyítják). A déli félteke közepe táján elhelyezkedõ lokális kiemelkedés a Hellas-medence környéki magaslatokkal azonosítható.

  Az új térképek alapján feltételezhetjük, hogy a déli pólussapka a szárazjég mellett nagy mennyiségû vízjeget is tartalmaz. Bár látszatra nagyon különbözik északi társától, a domborzati profilok feltûnõ hasonlatosságokat tártak fel. Az egész bolygó vízkészletének becsült felsõ határa 3,2–4,7 millió köbkilométer. Ez 22–30 méter vastagságban boríthatná a felszínt, ami egy feltételezett õsi óceán minimális vízmennyiségének még mindig csak kb. 1/3-a. Az egykori marsi vízkészlet legnagyobb része valószínûleg elhagyta a bolygót, talán egy kozmikus testtel való ütközés hatására.

  A térkép a Hellas-medencérõl is újat tud mutatni: a 2100 km átmérõjû alakzat mélysége 9 km(!). A medencét anyaggyûrû veszi körül, amely a környezõ területnél kb. 2 kilométerrel magasabb és a kráter középpontjától kb. 4000 kilométerig terjed. Valószínûleg a medencét létrehozó becsapódás során kidobódott anyagból áll.

  A lézeres magasságmérõ eredményei megerõsítették, hogy a Mars két félgömbje között alapvetõ domborzati különbségek vannak: az északi nagy része alacsonyan fekvõ, viszonylag sík és sima terület (amelybõl csak a nagy vulkáni hátságok emelkednek ki), míg a délin a sûrûn kráterezett felföldek uralkodnak. Az északi félgömb közepes és magas szélességû régiói különösen simák és mély fekvésûek. Az 50. szélességi körtõl északra az átlagos magasság –4 km, a legnagyobb magasságkülönbség pedig 3 km (0 m-es magasságnak adott izogravitációs felület számít, hasonlóan a Föld esetében alkalmazott geoidhoz).

  A Tharsis-hátság északi elõtere átlagosan 0,056o-kal lejt a sarkvidékek felé, ami két okra vezethetõ vissza. Egyrészt a bolygó tömegközéppontja a forgástengely mentén déli irányban kimozdult a forma geometriai középpontjából, emiatt a déli félgömb térfogata és felszíne tulajdonképpen nagyobb, mint az északié. Másrészt a hátság területén kb. 1 km-rel nagyobb az egyenlítõi sugár az átlagosnál.

  Az északi félgömb sima felszínét többféleképpen magyarázzák: a litoszféra köpenyáramlások okozta elvékonyításával, hatalmas becsapódási eseményekkel stb. A legérdekesebb talán hasonlósága a földi mélytengeri aljzathoz. Ha a Marson valaha létezett óceán, itt lehetett a medencéje.

  A vulkáni és üledékes folyamatok formálta északi, sík felszínek és az idõsebb, kráterekkel sûrûn tarkított, felföldszerû déli területek közötti „határrégió” feltûnõen változatos domborzatú, s itt vannak a legnagyobb helyi lejtõk. Több tíz km-re vonatkozó lejtõszögük 1–3o, de néhány száz méteres léptékben meghaladhatja a 20o-ot is. Ez pedig egykori aktív felszínformálódásra, illetve az általa létrejött formákra utal (pl. elkülönült platók).

  Az infravörös spektrométer eddigi eredményei alapján megállapítható, hogy az alacsony albedójú (fényvisszaverõ képességû) területek hõmérsékleti színképe egy 35 százalékos porborítottságú, piroxén- és plagioklászásványokat 4:1 arányban tartalmazó felszínre utal. Ez azt sugallja, hogy a felszínen viszonylag nagymennyiségû földpát található. Ha viszont az összes por a légkörben van, akkor a felszín szinte kizárólag piroxénbõl és plagioklászból áll az említett arányban. Ezek az arányok nagyjából megfelelnek a legtöbb marsi meteorit anyagösszetételének. A sötét területek gyakorlatilag mentesek az eróziós termékektõl, például a vas-oxidoktól és az agyagásványoktól. Valószínûleg eredeti vulkáni kõzetekbõl állnak.

  Egészen mostanáig nem volt világos, hogy a dûnék csak fosszilis homokformák vagy jelenleg is aktív mozgásban vannak. Másképp feltéve a kérdést: elégséges-e a Mars igen ritka (a földinél kb. 100-szor ritkább) légköre a mozgatásukhoz vagy ez csak a vörös bolygó múltjában, a vastagabb, sûrûbb légkör idején volt lehetséges?

 

A legújabb felvételeken is egyértelmûen a szél tûnik a leghatékonyabb felszínformáló erõnek a Marson. A legtöbb megfigyelt régióban a szél által kialakított üledékfelhalmozódások dominálnak: különféle alakú, korú és fényvisszaverõ képességû (albedójú) dûnék, homokfúvások, törmeléktakarók. Általánosak a néhány méter vastagságú üledékek. A képekbõl kitûnik, hogy a domborzat drámai hatékonysággal ülepíti a szél szállította anyagokat; a dûnék az olyan területeken is nagy számban jelennek meg, amelyek elsõdlegesen a szél pusztító hatása alatt állnak. Számos helyen lepusztult dûnéket láthatunk (szaggatott formájú, gömbölyített tetejû alakzatok), míg más területeken születõben lévõ dûnék bukkannak elõ (félhold alakú, éles gerincû formák).


1. ábra. A kép jól érzékelteti a Mars Orbiter
kamerájának felbontóképességét. A kép a
térképezési fázis elsô napján készült s egy
kb. 2,1 km széles területet mutat, amelyet
a Nap balról világít meg. A felbontás
3 m/pixel! A barkánok kísértetiesen
emlékeztetnek földi társaikra

A „fiatalos”, aktív dûnék legérdekesebb példáit az északi-sarki területeken találjuk. Az e dûnékrõl készült elsõ képeken látható, hogy vékony, még a télrõl visszamaradt dér lepte be azokat, lábuknál pedig számos apró fekete foltot lehetett megfigyelni. Amint egyre több jó felbontású kép készült, nyilvánvalóvá vált, hogy a sötét foltok olyan területek, ahonnan a dértakaró eltûnt – vagy a szublimáció, vagy a szélkifúvás miatt – és a sötét felszín láthatóvá vált. Ez a felszín valószínûleg nem más, mint a dûnéket alkotó üledék.

Néhány sötét foltból vékony, sötét csíkok erednek. Úgy gondolják, hogy ezek a szél tevékenységének következményei. A legegyszerûbb magyarázat szerint a széllökések kifújták a homokot a dûnékbõl, majd csíkokban rakták a dér felületére. Néhány foltnak több csíkja is van, s ráadásul mind különbözõ irányba mutatnak. Ezeket a különbözõ irányú széllökések hozták létre. Mivel a dér legfeljebb néhány hónapos lehet (a tél az északi féltekén február közepétõl július közepéig tart), a sötét csíkok is néhány hónapja keletkezhettek.

A Nili Patera-régió területén kígyózó sötét homokdûnék alakja is jól jelzi, hogy a szél folyamatosan hordja a homokot. Egyes alakzatok a földi barkánokra (kifli alakú homokbuckákra) emlékeztetnek, amelyek szárai a szélirányba állnak, mivel ott a szél elõbbre tudja mozgatni a homokot (1. ábra).


2. ábra. A Mars északi pólussapkája

A lézeres magasságmérõ adatainak segítségével lélegzetelállító térképeket és háromdimenziós képeket készítettek a bolygó északi pólussapkájáról és környezetérõl (2. ábra). Ezek alapján következtethetünk a jeges területek felszínformáló folyamataira. Lehetõség nyílik arra is, hogy a kutatók eddig példátlan pontossággal állapítsák meg a jégsapka térfogatát, illetve a felette húzódó felhõk magasságát. (A vizsgálatok részletes eredményei lapunk 1999. márciusi számában jelentek meg.) A pólussapkák mellett a marsi jégkészlet másik része jelenleg a felszín alatt található.  

Rengeteg jelét találtuk meg az egykori folyóvízi eróziónak és a hatalmas áradásoknak. Folyóteraszokra utaló nyomok, csepp alakú szigetek és üledéklerakódások szinte minden olyan képen vannak, amelyet a szonda kamerája a völgyek felett készített.

  Vagyis a jég és a folyóvíz egykor igen hatékony felszínformáló erõ volt a Marson. Ma már szinte biztos, hogy a kanyonok és a csatornarendszerek az intenzív folyóvízi erózió hatására alakultak ki a bolygó történetének korábbi szakaszában. Erre legkézenfekvõbb bizonyítékok a folyóvölgyek, amelyeket két csoportra lehet osztani. Az egyikbe a kanyargó, sûrû mellékvölgy-hálózatos völgyrendszerek tartoznak, amelyek az újabb nézetek szerint nemcsak felszíni, hanem jég vagy talaj alatti vízmozgásokkal is létrejöhettek. Így nem feltétlenül tekinthetõk a múltbéli melegebb éghajlat bizonyítékainak. Sokuk vize valószínûleg az egykori marsi óceánba ömlött, mivel lefutásuk a féltekék közötti határvonalnál több helyen megszakadni látszik. A folyóvölgyek másik csoportját a hatalmas áradásos csatornák alkotják. Ezek igen rövid idõ – hetek, hónapok – alatt alakulhattak ki feltûnõ eróziós formákat hagyva a felszínen. Hatalmas mennyiségû vizet szállíthattak. Az Ares Vallisban, az aljzattól kb. 1300 m magasan megfigyelhetõ két teraszszint alapján meg lehet becsülni a kanyonban folyó víz egykori mennyiségét, ebbõl pedig következtetni lehet a bolygó korábbi vízkészletére. Az áradásos csatornák általában egy kaotikus régióból erednek, ahol a felszín valamilyen belsõ aktivitás vagy csuszamlás miatt darabokra töredezett s az alatta lévõ víz hirtelen kiszabadult.

  A megfigyelt törmelékfolyások is folyadékkal átitatott rétegekre utalnak erõsítve a vízzel kapcsolatos feltevéseket. Az észak–déli területek határán a földi deráziós (mart) völgyekhez hasonló formák is elõfordulnak, s nem lehetetlen, hogy ott jelenleg is jeges talajfolyások játszódnak le (geliszoliflukció).

  A folyóvíz nyomaival szemben az állóvizek kiszáradt medreinek felfedezése igen nehéz, de már több, erre esélyes jelöltet ismerünk. A Schiaparelli-kráter déli részének egy kis darabján kisebb bemélyedések látszanak, amelyek világos anyagát fekete sávok keresztezik. Kísértetiesen emlékeztetnek az Észak-Amerika délnyugati sivatagjainak kiszáradt tómedreire. A világosabb részek feltehetõen a kiszáradás után visszamaradt sók és ásványi anyagok, míg a fekete vonalak valószínûleg a kiszáradás következtében feltöredezett talajjal azonosíthatóak. (A fekete vonalak másik magyarázata az, hogy fagyváltozékonyság – többszöri fagyás és olvadás – hatására összekevert talajdarabok.)

  Lejtõs tömegmozgások szép példáit láthatjuk a 400 km átmérõjû Schiapparelli-medence déli peremének belsõ lejtõin. A közel húsz méter átmérõjû kõzettömbök feltehetõen leszakadtak egy sziklafalról és legurultak a lejtõn, miközben felszántották a puha anyagú felsõ talajréteget. Néhány legurult kõ mögött világosabb színû homoklerakódásokat (szélzászlókat) figyelhetünk meg. Ez vagy arra utal, hogy a kövek már régóta ott hevernek, vagy arra, hogy napjainkban is igen jelentõs a szél hordalékszállítása. Számos más helyen fedeztek fel hasonló nyomokat. Az eddigi keringõ szondák kameráinak felbontóképessége nem tett lehetõvé hasonló jellegû megfigyeléseket.

  A becsapódási szerkezetek vizsgálata nyomán térben szétszórt helyeken lehet a közvetlenül a kéreg alatt lévõ bolygóbelsõ és a felszínformáló mechanizmusokat tanulmányozni. A Mars-szonda több száz becsapódási krátert vizsgált meg, melyek átmérõje 2 és 150 km között változott. Ezek fõként a Marsra igen jellemzõ lebenyes kráterek. A következõképpen alakulnak ki: ha a talaj nagy mennyiségû illóanyagot tartalmaz – mint azt a bolygó vízzel „átitatott” felszínközeli rétegeirõl feltételezzük –, akkor a becsapódás hõjétõl „posványossá” válhat és lebenyszerûen, képlékeny anyagként terül el a kráter körül. A lebenyes krátereket a Mariner–9 és a Vikingek felvételein fedezték fel. A becsapódásnál kidobódott törmelék peremeit sok esetben gerincek jelzik. A nagy felbontású képeken számos nagy kõzetdarabot figyelhetünk meg a sûrû „sár” tetején.

  Több becsapódási kráter körül a kidobódott anyag színe élesen elüt a környezõ síkság világosabb színétõl. Ezek szerint a felszín alatti anyag feltehetõen más jellegû. Az ilyen törmeléktakarók vizsgálata a késõbbiekben ideális lehet a marsi talaj, illetve a felszínközeli rétegek összetételének elemzéséhez. E törmeléktakarók anyagának mennyiségét összevetve a kráterbõl hiányzó anyag mennyiségével 76 esetben találták az utóbbit kisebbnek: a kráter részben feltöltõdött a falát képezõ anyag beomlása folytán (vagy esetleg a kidobott anyag mennyisége rejtélyes módon megnövekedett).

A Mars kéregszerkezete és a belsõ erõk


3. ábra. A képen a Mars 4000 km
hosszú kanyonrendszerének, a
Mariner-völgynek (Valles Mari-
neris) kis részletét figyelhetjük meg.
A lejtôk falában többszörösen 
rétegzett kôzetek látszanak; az
egyes rétegek vastagsága néhány
métertôl néhányszor tíz méterig
terjed

Számos helyen párhuzamos rétegsorokat figyelhetünk meg: a Mariner-völgy meredek sziklafalain gyakran a kanyon tetejétõl az aljáig, vagyis több kilométeres mélységig követhetõ a rétegzettség (3. ábra). Különösen érdekesnek ígérkezik a Mariner-völgy Western Candor Chasma nevû szakadékvölgyének területe. Ezeket a rétegeket korábban olyan bazaltömléseknek tulajdonították, amelyek durva, esetleg gyengén rétegzett breccsákra települtek. A legújabb felvételnek köszönhetõen most a lejtõk falában többszörösen rétegzett kõzeteket figyelhetünk meg; a rétegek vastagsága néhány méter és néhányszor tíz méter között van.  

 

  A Földön az ehhez hasonló rétegzettséget egyrészt az üledékképzõ folyamatok, másrészt a vulkáni törmelékek egymásra halmozódása okozhatja. A marsi rétegeket mindkét folyamat létrehozhatta. Mindenesetre ezek az alakzatok a Mars korai geológiai folyamatainak összetettségérõl és nagy aktivitásáról tanúskodnak. A rétegek 3,5–4,3 milliárd évvel ezelõtt képzõdött geológiai formációkhoz tartozhatnak.

  Anyagi összetételük egyelõre ismeretlen. Sötét és világosabb sávok követik egymást, változatos kõzettani felépítésre utalva. Az egyik elképzelés szerint a rétegek alapvetõen vulkáni eredetûek, amit a következõ megfigyelések támasztanak alá: 1. a környezõ területek többségén a felszínen lávafolyások vannak; 2. bizonyított, hogy a völgyek falai gazdagok piroxénben, a vulkáni kõzetek egyik jellemzõ színes elegyrészében; 3. a rétegvastagságok és a rétegek morfológiája hasonló néhány földi bazalttakaróéhoz (például a Columbia folyó völgyében lévõkhöz); 4. a rétegek képzõdésének idõszakában a Marson hatalmas bazaltelöntések voltak, amelyek ilyen formákat hozhattak létre.

  Egy másik elmélet szerint a rétegek jobbára üledékes eredetûek (szél vagy folyóvízi, esetleg mindkettõ), amelyek anyaga egykor vízzel kitöltött üledékgyûjtõ medencékben halmozódott fel. Ezt fõképpen az támasztja alá, hogy a rétegösszletek megjelenése hasonló a földi üledékes rétegsorokéhoz.

  A korábbi elképzelések szerint – amelyek a Viking-felvételeken alapultak – a poláris üledékek egyenként 10–100 méter vastag rétegbõl állnak. Keletkezésüket igen lassú, évente mindössze 100 mikrométeres por- és jéglerakódásokkal magyarázzák. Ennek alapján egy 10 méter vastag réteg 100 000 évig alakult ki, ami összhangban van a számítógépes klímamodellek által javasolt értékekkel. E Mars-szonda egyik fõ feladata annak eldöntése volt, hogy találunk-e több, vékonyabb réteget. Nos az új felvételeken számos ilyet figyelhetünk meg.

  A déli pólus környékének rétegzett üledékei és az állandó jégtakaró darabjai néhány területen durva, krikszkraksz alakzatokba rendezõdnek, míg más helyen teljesen simának és szinte részletmentesnek tûnnek. Ez azt sugallja, hogy az egyes rétegek keménysége és karaktere igen eltérõ. Az erre utaló nyomok a jégsapka hullámos pereme mentén preparálódott gerinceken is láthatóak.

  A vulkáni és tektonikus szerkezetek is sokat árulnak el a felszín fejlõdésérõl. A bolygó vulkánjai a földi forrópontos tûzhányókhoz hasonlítnak, s ugyanolyan módon is keletkezhettek. A két nagy vulkáni terület a Tharsis- és az Elysium-hátság.

  A Tharsis-hátság hatalmas pajzsvulkánjait vizsgálva már korábban kiderült, hogy az egész hátság területe a marsi kéreg hatalmas kiemelkedésével keletkezett. A folyamatnak izosztatikus mozgás lehetett az oka, vagy – a Hawaii-szigeteki köpenydiapírhez hasonlóan – valamilyen óriási intenzitású mélységi magmás folyamat.

  A kiemelkedés miatti északra billenést feltételezve jól magyarázható a 2700 km-es átmérõjû Alba Patera platószerû csúcsrégiójának északi lejtése. Persze ezzel azt is elfogadjuk, hogy a vulkáni építmény már a függõleges mozgás elõtt kialakult, amire egyébként több lávafolyás települési viszonyai is utalnak. Ezzel szemben az Arsia Mons csúcs körüli része nem nagyon lejt, vagyis ez a vulkán valószínûleg már a kiemelkedés után épült fel. (Az szinte magától értetõdik, hogy a kiemelkedésnek komoly szerepe volt a felszíni vulkanizmus fenntartásában.) Az Arsia Mons kalderáját kitöltõ lávasíkság becsapódási krátereinek vizsgálata alapján lehetséges, hogy itt zajlott a legutolsó vulkáni aktivitás a Mars történetében (mindössze 40–100 millió évvel ezelõtt).

  Az Olympus Mons nyugati oldalán talált beszakadásos formák feltehetõen a litoszféra jelentõs terhelése és depressziója miatt alakultak ki, ami a vulkánóriás hatalmas tömegére vezethetõ vissza. A kialakult formák alapján, továbbá más, távolabbi felszíni kiemelkedések segítségével megbecsülhetõ a rugalmas litoszféra vastagsága: 40–100 km. A másik két említett vulkán oldalain nem látszanak ilyen formák. Ha léteztek, valószínûleg feltöltötte õket a lávafolyások és a hegycsuszamlások anyaga.

  Az Elysium Mons sok tekintetben különbözik az Olympus Monstól, illetve a Tharsis-hátság más vulkánóriásaitól. Így például nincs nyoma – még a nagy felbontású képeken sem – feltûnõ lávafolyásoknak a lejtõin. Ugyanakkor számos kráter borítja a hegyet. Ezek egy része meteorbecsapódással keletkezett, a többi környékén azonban nem találunk kidobódott törmeléket. A kráterek egy része a vulkáni központból (valójában inkább kalderából) kiinduló, sugaras elrendezõdésû vonalak mentén fûzõdik fel. Valószínûleg akkor keletkeztek, amikor a felszín beomlott az alatta mozgó magma visszahúzódásának hatására.

  A hatalmas, mintegy 3000 km-es kiterjedésû Elysium-medence az Elysium Monstól déli irányban fekszik, tõle keletre pedig egy kiterjedt kanyonrendszer található (Marte Vallis). A medence viszonylag sima felszíne (a kisebb felbontású Viking-képeken) és a becsapódási kráterek hiánya arra utal, hogy a területet nemrégiben valamilyen finomabb anyag töltötte ki.

  A nagy felbontású képek alapján úgy tûnik, hogy a medence aljzatát megszilárdult láva tölti ki. A képeken jól megfigyelhetõ repedezett, töredezett felszín meglepõen hasonló a földi lávafolyások megszilárdult felszíni rétegeihez. Az igen folyékony, a földi bazalthoz hasonló láva a medencétõl északra lévõ vulkánokból (Elysium Mons, Albor Tholus) származott, túlcsordulhatott a medence keleti peremén kitöltve a víz által korábban létrehozott Marte Vallis kanyonjait. Ezek alapján tehát nem itt kell az egykori marsi életet keresni.

  Eddig általános nézet volt, hogy a Mars geológiai múltjában – amikor még aktív vulkáni mûködés zajlott – nem játszódtak le a földihez hasonló lemeztektonikai folyamatok. A Mars 200 km-es vastagságú kérge (a földkéregé szárazföldek alatt csak 30–35 km) nem tagolódik lemezekre, így a lemezek egymáshoz viszonyított, különféle mozgásainak következményeivel sem lehet számolni a vörös bolygó esetében. A vulkanizmus mechanizmusa inkább a földi gomolyáramlásos (forrópontos) vulkanizmushoz lehetett hasonló, amit a tûzhányók alakja (pajzsvulkánok) és kõzetanyaguk (bazalt) is bizonyít. A gigantikus méretû Mariner-völgyrõl azt feltételezték, hogy területén esetleg megindult a kéreg szétszakadásának folyamata, de ez késõbb elakadt.

  A jelenleg is Mars körüli térképezési pályán keringõ Mars Global Surveyor azonban meglepõ, a marsi kéreg múltbeli mozgásaira utaló megfigyeléseket tett. Ha ez valóban igazolódik, forradalmasíthatja a Mars geológiai múltjáról vallott nézeteinket.

   

Mágneses tér a Marson?

A globális mágneses tér jelenléte nagyon fontos információ egy bolygó belsõ szerkezetérõl. A jelenlegi modellek szerint ugyanis olyan elektromágneses térrõl van szó, amelyet a részlegesen olvadt fémes magban fellépõ dinamóhatások keltenek. A részlegesen olvadt bolygóbelsõ viszont geológiai szempontból aktív állapotban tarthatja az égitestet, folyamatos vulkanizmust, esetleg lemeztektonikát táplálva. Minél nagyobb egy égitest, annál hosszabb ideig létezhet globális mágneses tere, mivel több anyaga miatt több hõt tud termelni belsejében, így tovább maradhat mûködésben a belsõ dinamó.

  Régóta foglalkoztatta a kutatókat, hogy a Földnél jóval kisebb Mars esetében mi a helyzet ebben a tekintetben. Korábbi küldetések adatai alapján (Marsz–2, –3 és –5, illetve Fobosz–2) nem tudták egyértelmûen tisztázni a kérdést. A Mars Global Surveyor magnetométere 1999. szeptember 15-én, mindössze négy nappal a bolygóhoz érkezés után az egész bolygóra kiterjedõ mágneses mezõt fedezett fel, így ez tekinthetõ a küldetés egyik legelsõ tudományos eredményének. A mágneses tér polaritása a földiéhez hasonlónak adódott, erõssége azonban a földfelszínen tapasztalható értéknek csak kb. 1/800-ad részét éri el. Kezdetben nem lehetett eldönteni, hogy a mágneses mintázatok egy jelenleg is aktív, gyenge dinamó nyomaiként vagy egy korábban sokkal erõteljesebb mágneses tér maradványaként értelmezhetõek. A módosított levegõfékezés azonban elég idõt adott a szondának az adatgyûjtéshez. Kiderült, hogy csak lokális, néhányszor 10–100 km átmérõjû mágneses anomáliakkal van dolgunk, amelyek a déli felföldeken a leghangsúlyosabbak.

  A szenzációs felfedezés kb. egy év múlva következett. Kiderült, hogy a mágneses anomáliák elhelyezkedése nem véletlenszerû, hanem sávos szerkezetû mágneses mintázatok mutathatók ki a felszínen. A szomszédos sávok ellentétes polaritásúak. Ez az elrendezõdés hasonló a földi óceáni aljzaton megismerthez. És ha ez valóban igaz, ez az egykori lemeztektonikai folyamatok mellett azt is jelenti, hogy bolygószomszédunknak valaha számottevõ globális mágneses tere volt. A bazaltban lévõ ásványok ugyanis csak ennek segítségével tudtak így elrendezõdni. Ebbõl viszont az következik, hogy fémes magja részlegesen olvadt lehetett. A Föld esetében a belsõ mag szilárd, a külsõ folyékony, s a kettõ közötti kölcsönhatások eredményezik a Föld globális elektromágneses terének kialakulását (mágneses dinamó).

  A mágneses térképek további kérdésekre is választ adhatnak. Mágneses szempontból is különböznek a meteorkráterekkel sûrûn borított déli felföldek és az alig kráterezett északi, viszonylag egyenletes felszínû északi síkságok. Általában igaz, hogy a sûrûbb kráterezettség idõsebb felszínre utal. Most kiderült, hogy ezek az északi területek gyakorlatilag nem mutatnak mágneses mintázatokat, így akkor keletkezhettek, amikor a Mars mágneses dinamója már nem mûködött. Ezek szerint tényleg fiatalabbak a déli felföldeknél, vagy késõbbi felszínmegújító folyamatok – például nagy becsapódások és az õket követõ vulkanizmus – törölték ki a kõzetekbõl az eredeti, õsi mágneses mintázatokat. Ugyanez a helyzet a déli féltekén lévõ Hellas- és az Argyre-medencék környékével, amelyek viszont 3,9 milliárd éve formálódtak gigantikus becsapódási események során. A mágneses dinamó tehát legkésõbb ekkor fejezhette be mûködését.

  A mágneses térkép alapján a Mars-felszín legõsibb, legeredetibb darabja a déli felföldek területén van. A sávozott mágneses mintázatok legmarkánsabban a Mars déli féltekéjén, a Terra Cimmeria és a Terra Sirenum területén találhatók meg. Kelet–nyugati irányban húzódnak, átlag 160 km szélesek és 965 km hosszúak (bár a leghosszabb eléri az 1930 km-es értéket). Ez a sávszélesség kissé nagyobb a földi értékeknél, ami arra utalhat, hogy a Marson ritkábban voltak pólusátfordulások, vagy gyorsabban képzõdött a kéreg. A mintázatokban egyelõre nem találtak olyan szimmetriatengelyt, ami egykori marsi „óceánközépi hátság” jelenlétére utalna, továbbá hiányoznak a transzform vetõkre utaló nyomok.

  A sávok és a gigantikus marsi tûzhányók mindenesetre azt bizonyítják, hogy a bolygó múltjában nagy belsõ aktivitás létezett, amibõl viszont részlegesen olvadt bolygóbelsõ és mágneses dinamó következik. Az egykori globális mágneses tér vastagabb, sûrûbb légkör meglétére adott lehetõséget (védelmet nyújtva a napszél eróziós hatása ellen), ami viszont a víz folyékony halmazállapotának kedvezett a felszínen. Egyértelmû tehát, hogy a globális mágneses tér jelenléte az élet jelenléte és fennmaradása szempontjából létfontosságú. A Mars ilyen szempontból „szerencsétlen” bolygó: már történetének legkorábbi szakaszában elvesztette mágneses pajzsát. Forrás: www.termeszetvilaga.hu

Kutatás és innováció


Kutatás és innováció ©iStockphoto

Befektetés Európa jövőjébe

A kutatás és az innováció új munkahelyeket teremt, hatására növekszik a jólét, és emelkedik az életszínvonal. Ugyan az EU számos technológia terén világelső szerepet tölt be, egyre nagyobb kihívások elé állítják mind a az eddigi, mind a feltörekvő gazdaságokbeli versenytársai. A kutatási erőfeszítéseket egybefogó közös programok révén ezért olyan eredmények születhetnek, amilyeneket az egyes tagországok önmagukban nem tudnak elérni.

 

A kutatás és fejlesztés (K+F) hozzájárul a gazdaság növekedéséhez és a munakhelyek teremtéséhez. Azúj technológiák segítenek az olyan társadalmi kihívások kezelésében is, mint a szegénység, az egészségügyi problémák vagy a környezet pusztulása.

A kutatás és fejlesztés intenzitása (GERD a GDP százalékában) az EU-ban, USA-ban és Japánban a 1995–2005 időszakban

Ahhoz, hogy az Unió versenyképes maradjon, többet kell kutatásra és fejlesztésre fordítania; e kiadások tekintetében fel kell zárkóznia legfőbb versenytársaihoz. Elsősorban az ipari ágazatnak kell a kutatási és fejlesztési befektetéseket olyan mértékben növelnie, hogy azok elérjék az amerikai és japán cégek e célokra fordított kiadásainak nagyságrendjét. Az Unió csak így maradhat versenyképes a csúcstechnológia és az innováció terén. Az Unió valószínűleg nem fogja tudni megvalósítani azt a célkitűzését, hogy 2010-re bruttó hazai termékének 3%-át kutatásra fordítja, és ezzel behozza lemaradását.

Az EU-nak a tudományos ismeretek gyakorlatba ültetése terén is jobb eredményeket kell felmutatnia: arra kell törekednie, hogy minél több újítás szabadalmaztatására és felhasználására kerüljön sor a csúcstechnológiai ágazatokban. Az új Európai Innovációs és Technológiai Intézet fogja olyan partnerségek létrejöttét támogatni, amelyek a „tudás háromszögét” képező ágazatok, vagyis az oktatás, az innováció és a kutatás szereplői között teremtenek kapcsolatot.

 

Európai Kutatási Térség létrehozása

Az Unió közös Európai Kutatási Térség létrehozására törekszik, amely a világszínvonalat képviselő európai tudósokból álló hálózatokon keresztül segíti elő a tudásátadást. Az európai országok közötti együttműködés további ösztönzését csúcstechnológiájú infrastruktúra és közös kutatási szakpolitikák szolgálják. A közös kutatási térség lehetővé teszi majd a tagországok számára, hogy együtt küzdjenek meg a legfőbb kihívásokkal, mint amilyenre példa az A(H1N1)influenzajárvány kitörése is.

A kutatás fellendítése a hetedik keretprogram segítségével

Az EU kutatási és innovációs szakpolitikáját a legkézzelfoghatóbb módon a 2007-2013. időszakra szóló hetedik keretprogram testesíti meg, amely 50,5 milliárd eurós költségvetéssel rendelkezik.

Uniós források támogatják a GPS-rendszerek fejlesztését, hogy könnyebbé váljon az eltűntek keresése és az életmentés.

A hetedik kutatási keretprogram négy cselekvési terület köré szerveződik:

  • Együttműködés: A program az alábbi témákkal kapcsolatos kutatások esetén támogatja az együttműködést: egészségügy, élelmiszerek, mezőgazdaság, halászat, biotechnológia, információs és kommunikációs technológiák, energia, környezetvédelem (beleértve az éghajlatváltozást is), közlekedés (beleértve a repüléstechnikát is), társadalom-gazdaságtan és humán tudományok, világűr és biztonság, valamint a nanotudományok, nanotechnológiák, anyagtudomány és új gyártástechnológiák területén.
  • Ötletek: E területen a legfőbb elem az úttörő jellegű kutatások támogatására szolgáló Európai Kutatási Tanács felállítása.
  • Emberek: A humán erőforrások támogatására a lefőbb célja, amely fordítható fiatal kutatók ösztöndíjára, egés életen át tartó képzésre és karrierfejlesztésre irányuló ösztöndíjakra, ipari vállalatok és egyetemek közötti együttműködés támogatására és a kiemelkedő teljesítmények díjazására.
  • Kapacitások: Ezen a területen a források a kutatási infrastruktúrák korszerűsítését szolgálják, továbbá a kisvállalkozások által végzett kutatási-fejlesztési tevékenység támogatására hivatottak, segítik a tudás alapú és tudományos klaszterek fejlődését, valamint a tudományos ismeretek népszerűsítését.

 

A kutatás a jövő szolgálatában

Az EU Közös Kutatóközpontja (KKK) hét európai kutatóintézetből álló hálózat. A KKK az atomenergiáról és az atomenergia biztonságosságáról végzett kutatásokon túl további technológiákat is kifejlesztett. Példaként említhető a műholdas távérzékelő technológia, amelynek segítségével észlelni lehet, hogy a fejlődő országokban hogy hol fogja élelmiszerválság felütni a fejét, tehát hol lesz szükség uniós élelmiszersegélyre.

A franciaországi Cadarache-ban ITER-reaktor építése zajlik, és ez óriási előrelépés a magfúziós erőművek prototípusainak létrehozása terén. A magfúzió a nukleáris energia termelésének környezetbarát, fenntartható és biztonságos módja. A projektben az EU-n kívül Dél-Korea, az Egyesült Államok, Kanada, Kína, Japán és Oroszország is közreműködik.

Az EU a világűrben

Az űrkutatás most, a hetedik keretprogramon belül rendelkezik először saját költségvetéssel, ami arra vall, hogy az Unió egyre nagyobb jelentőséget tulajdonít az e téren játszott önálló szerepnek. A „globális környezetvédelmi és biztonsági megfigyelés” elnevezésű projektnek köszönhetően a műholdas megfigyelések révén könnyebben lehet majd a környezeti és biztonsági válsághelyzeteket idejekorán felismerni és kezelni.

Az EU irányítja azt a Galileo nevet viselő projektet is, amely a globális navigációs műholdrendszerek (GPS) következő generációjának kifejlesztését szolgálja. A projekttel – csakúgy mint számos más területen – az Unió saját technológiát kíván kidolgozni, nem pedig más országokra hagyatkozni. E rendszerek a jövőben sokkal szélesebb körben lesznek alkalmazhatóak, mint a közúti tájékozódáshoz használt egyszerű GPS-ek: hatékonyabbá tehetik majd például a közlekedésirányítást, és megkönnyíthetik a mentőszolgálatok munkáját is. Forrás: europa.eu

Nemzeti Kutatás-nyilvántartási Rendszer

A Kormány 160/2001. (IX. 12.) Korm. rendelete értelmében 2002. január 1-jétől valamennyi, az államháztartás valamely alrendszeréből közpénzt használó kutatást-fejlesztést végző szervezet köteles adatot szolgáltatni az ezen összegekkel érintett kutatásairól a Nemzeti Kutatás-nyilvántartási Rendszernek.

A Nemzeti Kutatás-nyilvántartási Rendszert - a magyarországi kutatási projektek, kutatók és kutatóhelyek adatbázisát - a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen az Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár munkatársai működtetik az Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal szakmai felügyeletével.

 

Adatszolgáltatás a Nemzeti Kutatás-nyilvántartási Rendszer részére

Projektindító adatlap (Segédlet az adatlap kitöltéséhez)
Projektzáró adatlap
Fogalommagyarázat
Tárgyszórendszerek: Ortelius-tezaurusz ,Tudományterületek és tudományágak

A projektindító és projektzáró adatlap elektronikusan kitölthető. A kitöltéshez be kell lépnie a Nemzeti Kutatás-nyilvántartási Rendszer adatbázisába, és ott regisztráltatnia kell magát mint ADATGAZDA. A regisztráció után 15 nap áll rendelkezésére, hogy az adatlapot kitöltse. A projektet megvalósító intézmény adatait csak akkor kell rögzítenie, ha korábban nem szerepelt az adatbázisban. Ha szerepelt, akkor a listából kell kiválasztania. Természetesen ilyenkor is meg kell adnia az intézmény projektrészvételére jellemző adatokat. Ugyanígy járhat el a projektet megvalósító személyek esetén is.

Az adatlap oldalai az elektronikus kitöltés után letölthetővé és nyomtathatóvá válnak. A kinyomtatott projektindító vagy projektzáró adatlapokat és az intézményi adatlapokat a projektvezető, a személyi adatlapokat az érintett személy írja alá.

Az aláírt űrlapok a támogatási szerződés mellékletei, azokat a projektfinanszírozó szervezethez kell levélben elküldeni.

Amennyiben a kitöltés során bármilyen nehézsége adódik, kérjen segítséget a BME OMIKK Nemzeti Kutatás-nyilvántartási Osztályának munkatársaitól telefonon vagy e-mailben.

 

A Nemzeti Kutatás-nyilvántartási Rendszer adatbázisa

A Nemzeti Kutatás-nyilvántartási Rendszer adatbázisa nyilvános, bárki használhatja. A kapcsolat biztonságos, a felhasználó által küldött adatokat kizárólag a szerver tudja feldolgozni.

Az adatbázis lekérdezéséhez - a nyilvános adatok eléréséhez - nem kell regisztráció. Ha mégis regisztráltatja magát, a keresés kényelmesebbé válik. A lekérdezés eredménye minden esetben azon projektek halmaza, amelyek megfelelnek a lekérdezés feltételeinek. A kiválasztott projektről léphet tovább a projektet megvalósító intézmények vagy személyek adataira.

Az adatbáziskezelő rendszer lehetővé teszi, hogy más honlapokról, így a települések vagy a projektet megvalósító intézmények, esetleg a résztvevő személyek honlapjáról közvetlenül lekérdezzük a megfelelő nyilvántartott kutatásokat. Néhány kiválasztott település és intézmény esetén megtekinthető a projektek listája. A továbbiakban ugyanúgy járhatunk el, mintha a fenti címen jutottunk volna el az adatbázishoz.Forrás: nkr.info.omikk.bme.hu

 

Idõjárás a Marson

A marsi légkör idõjárása idõnként nagyon hasonlít a földihez, többek között ezért is érdemes vizsgálnunk. A marsi tél egyik fõ jellemzõje, hogy nagyon sok a felhõ, különösen reggel, és különösen az északi szélességeken. De felhõk és ködök délebbre is megfigyelhetõk, sõt, az egyenlítõ környéki mélyföldek felett is. Többféle felhõt ismerünk. Az ismétlõdõ, lapos felhõk az úgynevezett gravitációshullám-felhõk. Ez a felhõtípus gyakran alakul ki hegyláncok és krátergyûrûk szélirányban fekvõ oldalain, de csak meghatározott körülményeknél (például alacsony hõmérséklet, magas páratartalom, gyors szelek). Vannak olyan felhõk is, amelyek inkább a frontok jellegzetes felhõalakjait mutatják. Ezek valószínûleg fõként jégkristályokból állnak, de a magasságtól és a hõmérséklettõl függõen tartalmazhatnak fagyott szén-dioxidot is.

 

  A marsi légkör felsõ tartománya a termoszféra, melynek fõ jellemzõje, hogy felfelé haladva növekszik a hõmérséklete. Az alján, 100–120 km-es felszín feletti magasságban, kb. –150 oC-os, a felsõ részén, 150 km felett viszont, –70 és +80 oC közötti értékek a jellemzõek. Ennek fõ oka az itt elnyelõdõ extrém ultraibolya napsugárzás, melynek hatása az alsó légkörben éppen ezért jóval kisebb jelentõségû. Az eddigi eredmények több száz, 110 és 170 km közötti magasságban készült nyomás-, hõmérséklet- és sûrûségmérési sorozat alapján születtek.

  A légköri sûrûségértékek legnagyobb pozitív anomáliái regionális porviharokhoz kötõdnek. Ezek a jelenségek az adott félteke tavaszán és nyarán igen gyakoriak, hiszen ekkor kezd szublimálni a déli jégsapka szén-dioxid-jege, ami kiélezi a hõmérséklet és a sûrûség szempontjából eltérõ légköri zónák közti különbséget, nagy léptékû légáramlatokat hozva létre. A globális szelek pedig könnyen a levegõbe emelik a felszínt borító finom porréteget, ami csapadék hiányában meglepõen sokáig, több hónapig is a légkörben maradhat, több 10 km-es magasságban is. A nagyobb pormennyiség csökkenti a légkör átlátszóságát, ami a porfûtés mechanizmusához vezet. Ez azt jelenti, hogy a felszín helyett az alsó légkör pordús rétege nyeli el a napsugárzás nagy részét, így a légkör nem alulról melegszik fokozatosan, hanem a hõmérséklet-növekedés egy rétegre koncentrálódik. Ennek hatására a felette lévõ rétegek valamelyest kitágulnak. Egy 1997-es porvihar a vártnál nagyobb termoszferikus reakciót váltott ki: a középes északi szélességeken kb. 8 km-rel „emelte meg” a nyomásszinteket (légköri dudor).

  Nagyon érdekes, hogy kimutatható az azonos sûrûségû légköri szintek állandósult rendszere is, ami stabilan igazodik a bolygó hosszúsági fokbeosztásához. Ezen, kettõs hullámformát mutató „mintázat” egyik minimumpontja a kezdõ meridián közelében van (a 16. keleti és a 18. nyugati hosszúság között vándorol, átlagos helye a keleti hosszúság 2. foka).

  A nyugati hosszúságok „feletti” csúcs kisebb és nem állandó, a keleti félgömb feletti viszont állandónak tûnik, s kialakulásában meghatározó szerepe lehet a domborzatnak. Ezen a területen ugyanis a magas Tharsis- és Arábia-hátságok találhatók, melyek felemelkedésre késztetik az állandó keleties szeleket. Ez a hatás hozhatja létre a megfigyelt sûrûségszint-emelkedést, mely az alacsony szintû szelek erõsségétõl és a kevésbé ismert magas légköri szelek természetétõl függõen átterjedhet a termoszférára is. Mai ismereteink szerint a Földön ilyen termoszférikus szelek nem alakulnak ki.

  Végül, az ûrkutatás összetettségét érzékeltetve egy olyan hírrel búcsúzunk a vörös bolygótól, amely nem a Mars Global Surveyor nevéhez fûzõdik. A Hubble-ûrtávcsõ hatalmas méretû ciklont kapott lencsevégre a vörös bolygó északi jégsapkája mellett. A rövid életû képzõdmény átmérõje kb. 1500–1800 km volt, közepén pedig egy 300 km széles felhõmentes terület húzódott (a ciklon „szeme”). Az óramutató járásával ellentétesen örvénylõ légköri képzõdmény vízjégfelhõsávok spiráljaiból állt, akárcsak a földi ciklonok. A Marson ez viszonylag ritka jelenség, mivel ott inkább a nagy porviharok jellemzõek. A ciklon a Mars északi féltekéje nyarának közepén fejlõdött ki, amikorra már a szezonális szén-dioxid-jég teljesen elszublimált (mintegy húsz évvel ezelõtt a Viking-küldetések során is megörökítettek hasonló, bár kisebb ciklont, szintén a nyár közepén.)

***

A Mars Global Surveyor – bár még csak a térképezési fázis kezdetén tart – máris számos újdonsággal gyarapította a Marssal kapcsolatos tudásunkat s több korábbi feltételezésre nyújtott bizonyítékot. Küldetése mérföldkõnek számít a Mars és az emberiség kapcsolatában, mivel a Mars-kutatás minõségileg új korszakát nyitotta meg.

  A Mars megismerése folytatódik: ez év szeptemberében érkezett a bolygóhoz a Mars Climate Orbiter, mellyel sajnos elvesztettük a kapcsolatot, decemberben száll le a Mars Polar Lander (a Mars Surveyor ’98 küldetés ikerszondái, amelyrõl lapunk decemberi számában olvashatunk). Ezalatt a Földön már a következõ Mars-szondák indítására készülnek: a Mars Surveyor 2001 szintén keringõ- és leszállóegységbõl áll majd, sõt egy Mars-járót is visz magával. 2003-ban újabb küldetés következik, egy-két évtizeden belül pedig valósággá válhat az „emberes” Mars-utazás is. Forrás: www.termeszetvilaga.hu